Aki megszállott módjára horgászik természetes vizeken, annak bizonyára nem csak halfogásról és teljesítményről szól ez a sport. Az ember könnyen függővé válik, hiszen minél többet van a természetben, annál inkább érzi, hogy valójában milyen fontos ez számára. Nemes ellenfeleink becserkészése mellett számos apró örömben és meglepetésben lehet részünk.
Változatos meglepetések
Folyóvízi horgászataim során gyakran megtörtént, hogy kapkodnom kellett a botokért. Az egyik halat még csak merítettem – vagy fotóztam –, közben a másik cuccon már újabb kapásom volt. Egy jól felépített etetésen egyáltalán nem ritka az ilyen, biztos vagyok benne, hogy sokunkkal előfordult már hasonló eset. Alaposan meglepődtem, amikor ugyanez a csatornán is megismétlődött velem. Az egyik alkalommal egy etetést horgásztam mindkét készséggel, az első jelentkező egy compó volt, mondanom sem kell, boldogan tereltem a merítőbe ezt a kincset érő ritkaságot. Ahogy megmerítettem a „doktor urat”, rögvest elhúzta valami a másik botot is. Egy vele azonos méretű ezüstkárásznak tetszett meg a csalim. Kis örömök ezek, de nagyot tudnak lendíteni az ember kedvén, amikor órákat kell várni kapásra a tomboló szélben. A másik említésre méltó esetem egy meleg nyári naphoz köthető. Az egész délutánt megúsztam egy árva húzás nélkül, ezért bíztam nagyon a fényváltásban. Két különálló helyet horgásztam meg, nagy távolságban voltak egymástól a végszerelékeim. Sötétedéskor az egyik boton enyhe húzós kapásom volt, ismét egy termetes kárász volt az elkövető, amit megmerítettem és a partra helyeztem. Azon nyomban megszólalt a másik cuccon a nyeletőfék. Haladéktalanul átváltottam, majd ráemeltem, valamivel komolyabb súlyt éreztem, hamarosan be is szákolhattam egy kettes forma tövest. Kárász és ponty egyszerre, hát persze, hogy örültem, igazán feldobták a napomat így, a végére.
Értékrend
A halak megmutatták, hogy ezt a vizet bizony tanulni kell, hosszú időn át, hónapokon és éveken keresztül folyamatosan. Úgy gondolom, hogy a rengeteg vízen töltött óra és a tapasztalatszerzés kulcsfontosságú mindenki számára. Ez az, amit nem lehet könyvből tanítani, és ez az, amit nem vehet el tőlünk senki. A saját utunk, megélt élményeink, a kudarcaink és megfigyeléseink lesznek azok, amik előbbre visznek majd a céljaink elérésében. Megannyi törvényszerűséggel találkozhatunk, ami hosszú távon is működőképes. Valami beválik, a megszokott módon fogjuk a halakat, majd hirtelen változás következik. Olyan szituációba kerülhetünk, ahol rögtönöznünk kell, hogy a kívánt kapásokat újfent elérjük. Elég lehet egy front, egy időváltozás, a légnyomás változása, uszadékok, hínárfoltok, rosszabb esetben úszó „szigetek” a víz tetején, de sorolhatnék még rengeteg nehezítő tényezőt és körülményt. Mint azt már korábban említettem, minden évben más-más arcát mutatja ez a csatorna. Megtalálni és megfogni is kihívás a halat ebben a környezetben. Emiatt becsülöm oly nagyra az efféle vadvízi horgászatokat, hiszen merőben más az egész peca, mint egy jól telepített tavon, ahol nem nagy mutatvány a tápon nevelt eszetlen pontyok megfogása. Persze ez is szórakozás, csak más a színvonal.
Nekem a pontyhorgászat…
Azért a rengeteg vízen töltött idő nem csak kudarcokból és sikertörténetekből áll. Számomra a vadvízi pontyhorgászat egyfajta szemléletmód: túljárni a rafinált és kiokosodott halak eszén, csendben, türelmesen várni, hallgatni a természet hangjait, figyelni annak minden apró rezdülését és beleolvadni a környezetbe. A horgászat nem csupán puszta várakozás, lássuk meg a lábunk előtt heverő kincseket, csodáljuk meg, érezzük át, legyünk része annak az egésznek, ami körülvesz! Szomorúan tapasztalom néhány sporttársunk hanyagságát, bár nem is tudom, mi lenne a megfelelő megnevezés erre a viselkedésre. Néhányan úgy érzik, hogy a magukkal vitt étel csomagolásának, üres műanyagflakonnak, esetleg cigarettás doboznak a vízparton van a helye. Elszomorító látni, hogy az illető egy méterre ül és horgászik a saját kocsijától, ennek ellenére nehezére esik a magával vitt holmikat – főként szemetet – visszatenni az autóba, majd otthon eldobni azt. Véleményem szerint az ilyen embernek semmi keresnivalója a vízparton. Vendégek vagyunk a természetben, és a kincseit élvezzük. Legyünk tehát felé kellő tisztelettel és alázattal! Megérdemli.
Epilógus:
Örömömre szolgál, ha soraimmal egy kicsit is segíteni tudom a kedves horgásztársakat, esetleg néhányan kedvet kapnak majd ennek kapcsán és szeretnének belekóstolni a vadvízi pontyozásba. Az írás terjedelmével a témákat illetően és a képekkel illusztrálva úgy érzem, beletettem minden jót, szépet és igazat egyaránt, amit az utóbbi egy évben átéltem, tapasztaltam, éreztem, és aminek a részese lehettem szeretett csatornám, a Zsitva partján. Mellesleg nem csak a pontyokat vettem üldözőbe, a kaland ezzel nem ért véget, de erről majd egy másik írásban…
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
