A természetes vizekben élő, saját közegükben nevelkedő pontyok jellemzően óvatosak és rafináltak. Az öregebb halak megfogása többnyire hatalmas feladat, hiszen ők a víz sokat megélt őslakói. Természetes élőhelyükön megtalálni, becserkészni és legyőzni őket, számomra ez az igazi pontyhorgászat.
A kezdetek rögös útja
Pontyos kalandjaim egészen a tavalyi télre nyúlnak vissza. Télidőben, amikor már alszik a természet, előszeretettel teszek kisebb-nagyobb körutakat a vízparton: jót tesz a mozgás, és remek kikapcsolódás. Egyik alkalommal a nagy nézelődés közepette feltűnt pár igazán ígéretesnek tűnő hely, melyekre az olvadást követően rögtön rá is próbáltam, elenyésző sikerrel. Annak idején ez a víz volt a tanítómesterem, ide köt a múltam, itt nőttem fel, a Zsitva partján, nem csoda hát, hogy szívemen viselem a sorsát. Ebből kifolyólag természetesen rendelkeztem kevéske tapasztalattal, ami a vizet illeti, azonban ez elenyészőnek mondható volt, mivel a múltban csak elvétve horgásztam pontyra céltudatosan. Magától értetődő tehát, hogy az első próbálkozásaimat nem koronázta siker, hiszen maga a technika és a használt végszerelékeim is hagytak kivetni valót maguk után.
A kudarc jó iskola, csak drága a tandíj
Ahogy gyermekkoromban, úgy most is egyedül járom a vizeket legszívesebben. Már akkoriban is szerettem késő estig maradni a csatornán, és a cudar időjárás sem szeghette kedvemet. Úgy gondolom, saját tapasztalataink és ismereteink kincset érőek lehetnek. A szép fogások mellett ugyan jócskán kijutott a kudarcokból is. Minden rosszban van valami jó, ebben pedig az, hogy nem volt olyan halvesztésem, amiből ne tudtam volna levonni valamilyen tanulságot. Nem mindig könnyű, de sokkal célszerűbb egy-egy veszteséget tapasztalatként elkönyvelni, keresni a hibát, végül pedig rájönni arra, hogy hol is rontottuk el. Szép lassan kirajzolódott előttem egy kép, e szerint kezdtem el összeállítani a végszerelékeimet, valamint horgászni is. A szerelékek mellett fontos megemlíteni a meghorgászni kívánt területen lévő „halvesztőket”, akadókat is, főleg, ha azok a bevetett végszerelékeink közvetlen közelében találhatók. Önmagában sem veszélytelen a harc ezek környékén, amit csak fokoz, hogy gyakran telepszik meg rajtuk a kagyló, ami penge módjára vághatja el zsinórunkat, legyen az bármilyen erős vagy vastag. Amennyiben nem vagyunk tisztában ezek elhelyezkedésével, a megakasztott halak majd megmutatják őket.
Felszerelésigény
Kezdetben heavy feederekkel vágtam neki a csatornának, amikor pontyokat szerettem volna fogni. Nyertem csatákat ezzel a még finomnak mondható összeállítással, azonban gyarapodni kezdett a kudarcok száma is, végül az XXH dobósúly-tartomány mellett döntöttem. Még mielőtt beszereztem volna a szükséges felszerelést, már kialakult némi elképzelésem, hogy milyen botokra is vágyom valójában. Amikor először kézbe vettem az áhított, új pálcákat, akkor döbbentem rá, hogy minden elképzelésemnek és igényemnek tökéletesen megfelelnek: feszesek, gyorsak, mégsem túl durungok, igazi nagyhalas erőgépek. Bőven indokolja ezt a halak vad magatartása és a pályák jellege. A megakasztott pontyok többsége azonnal a nádasban vagy annak mentén próbál szabadulni (kevés kivételtől eltekintve: melyek véleményem szerint a „nem őshonos”, telepített pontyok). Volt „szerencsém” egy olyan ellenfélhez, melyet még megpillantani sem tudtam, másodpercek alatt megjárta a nádason keresztül a bokrot, de még a medret is, végül leverte magát egy elakadást követően. A halat elvesztettem, a horog azonban egy tuskóba fúródott a víz alatt. A halvesztés hevében ráfogtam a dobra és beleemeltem, amit csak bírtam. A bot nem hazudtolta meg magát, ellenben a horgot sikerült eltörnöm, megmentve így a végszerelékemet. Bosszantott a dolog, ugyanis ezzel a cuccal egy négy-öt kilós nyurgát azonnal, problémamentesen ki tudtam fordítani a nádasból, ha muszáj volt. Hibáztam, amikor nem húztam csontra a féket, hiszen ezek a botok nagyon bírják a strapát.
Alapfelszereltség és komfort a vízparton
Már az első horgászataim alkalmával is komoly mennyiségű cuccot cipeltem magammal a vízpartra. Hihetetlennek tűnhet, ám mindenre szükség van. A botzsák: értelemszerűen itt kapnak helyet szeretett feederbotjaim, valamint a merítő nyél és a merítő fej is. Egy pergető – amolyan szerelékes – táska: ebben tárolom az aprócikkeket, horgokat, ólmokat, az előketartót, egyéb kiegészítőket és az irataimat. Egy vödörnyi kukorica: rendszerint nyolc-tíz literrel vágok neki egy-egy horgászatnak, természetesen ennek csak egy részét használom el, ám minden kapás után szoktam – és érdemes is! – ráetetni egy keveset. A bottartók: a szerelék vízbe érését követően minden alkalommal szerepet kapnak a nyeletőfékek, ennek ellenére a stabil, masszívabb ágasokat preferálom. A szék: gyakran hosszú órákat kell várni egy-egy kapásra, egy kényelmes székben pedig ez sem szegheti a kedvünket. Plusz ruházat/váltóruha: sötétedés után a víz mellett gyorsan hűlhet a levegő, emiatt nem árt egy kis plusz öltözék estére még nyáron sem. Végső soron pedig az utolsó „csomag”: elemózsia és ital – könnyen megeshet, hogy a halak nem éhesek, viszont mi biztosan azok leszünk.
Jó, ha nagy…
… a merítőháló. Módfelett kedvelem a nagyméretű, bojlis merítőket, hiszen számos elvárásnak megfelelnek. Nagy méretük ellenére rendkívül praktikus a szállításuk. A legtöbb ilyen merítőnek puha, halkímélő, ugyanakkor fölöttébb erős szövésű anyagból készül a hálója. A nagytestű halak is biztonságosan megszákolhatóak velük. Akad még egy indok, ami említésre méltó. Ahogy amurozás közben gyakori vendégek lehetnek a pontyok, úgy megtörténhet ez fordítva is. Számos csatorna egész jó amurállománnyal rendelkezik, nem csoda, ha betéved néhány nádrágó az etetésünkre csemegézni. Egy csomó panaszt hallottam cimboráimtól, ismerőseimtől, miszerint a szákolást követően kereket oldott az amurjuk, egyúttal tönkre is téve ezzel a merítőhálót, mivel rakéta módjára átment rajta. Két megoldást tudok javasolni az ilyen helyzetek elkerülésére. Az első, hogy ne szákoljuk be túl hamar az amurt, fárasszuk türelmesen addig, míg teljesen eltűri a merítő közelségét és nem rohan ki többször. A másik, amennyiben sikeresen megszákoltuk a halat, azonnal szedjük szét a merítő fejet, a két darabból álló keretet fogjuk össze, majd csavarjunk rajta párat. Ezzel elzárjuk az esetlegesen menekülő amur útját, így biztonságosan kivehetjük a vízből, és már készülhetnek is a fotók.
A következő részben az etetőanyagot és annak elkészítését, a csalit, a helykeresést, valamint az éjszakai horgászat lehetőségeit és szépségeit részletezem majd bővebben.
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
