„Viktor, nincs kedved a nyári leállás alatt lejönni velem a Tiszára pecálni?”, tette fel a kérdést egy munkatárasam. A válaszon kb. annyit kellett gondolkoznom, mintha Angelina Jolie kérdezte volna, nincs-e kedvem bekenni őt napolajjal?
Mindenkinek van egy álma. Az enyém, hogy egy csónakban úszom a folyón, körülölel a természet. Csiripelnek a madarak, a szél némán fodrozza a vizet. Néha egy-egy bődületes rablás töri meg az idilli csendet…
Az indulás előtt naponta kétszer-háromszor néztem meg Lukácsi Béla és Kovács Adrián A harcsa wobbleres horgászata című remekművét, párom nem kis örömére. Szinte hallottam, ahogyan recseg a bot a kezemben a hatalmas harcsák alatt.
Egy kedves ismerősöm - amikor újságoltam neki, hogy hova készülök - felajánlotta „tesztelésre” Shimano Antares BX 300 MH botját rajta egy Stradic FB 4000 orsóval. Ilyen csak a mesében létezik, gondoltam, és úgy számoltam vissza a napokat, mint a gyerekek karácsony előtt. Előző este már minden bekészítve az autóba, a hajnali kelés sosem esett nehezemre, most sem kellett szundit nyomni a mobilon… Kocsiba be, és a megbeszélt időpont előtt pár perccel már ott tébláboltam Józsi barátom háza előtt. Nem kellett rá sem sokat várni, libasorban húztunk kelet felé…
Megálltunk nem messze a cél előtt, hogy beszerezzük a napijegyeket és némi nadályt, illetve piócát vegyünk magunkhoz (eddig azt hittem, egy és ugyan az a kettő). A következő pillanatban már egy keskeny úton zötykölődtünk Tiszanána és a dinnyésháti kikötő között.
Mint a mesében, minden tökéletes volt. Beálltunk a móló mellé, hogy bepakolhassunk a csónakba… itt volt némi meglepetés, mert csónak nem volt… vagyis volt, csak nem lehetett látni, mert fölötte valamilyen úszó növény foglalt helyet.
Sebaj, vödröket kértünk a kikötőből és némi reggeli sportgimnasztika gyanánt kimertük a vizet. Másfél óra laza vödrözés után úgy bedurrant a hátam, mint utoljára ifjúkoromban, amikor még a vasakat jártam emelgetni izomszagú konditermekbe. Nincs nyavalygás! Pakolás, aztán start, várnak minket a harcsák!
Mint valami óriási paplanban, úgy süppedtünk bele a Tisza csodálatos élővilágába, végre ismét a pozitív álomvilágban érezhettem magam. A távolból mint a puskalövések hallatszottak a kuttyogatók. Édenkert ez halaknak, madaraknak, bogaraknak és horgászoknak egyaránt. Van is mindből rengeteg.
Lassan szeltük a hullámokat, nem győztem magamba szívni a látványt. Nem csodálkoztam, hogy egyre-másra csónakos horgászokkal találkoztunk. Mikor olyan helyre értünk ahol némi talaj van, ott sátrak álltak, és sporttársak hódoltak a természet oltára előtt. Kicsit olyan volt ez, mint egy lakótelep a folyó partján. 20-30 méterenként álltak a különféle ideiglenes horgásztanyák mindkét oldalon. Reggelente zsákszámra szórták a kukoricát, hogy odacsalogassák a halakat. Mi viszont olyan halakért jöttünk, amik nem kukoricán élnek…
Végre leállítottuk a motort és elkezdtünk csorogni. Józsi kuttyogatva, én pergetve… próbáltunk mindent megtenni annak érdekében, hogy halszagú legyen a kezünk. Nem messze tőlünk szétrebbenő snecik jelezték, hogy a felszín közelében ragadozók tanyáznak. Már repült is a csali a rablás irányába, és harmadik-negyedik dobásra oda is vert egy ifjú balin. Hatalmas kő esett le a szívemről, mondtam is, hogy már megvan az első hal, nincs rajtam az a nyomás, ami a magyar válogatott csatárokon lehet, mikor nem sikerül betalálni az ellenfél hálójába. De most megtört a jég, szinte az első percekben, lehet felszabadultan dobálni.
Vígan szólt a kuttyogató, olyannyira, hogy egy óvodás harcsa fel is vette az öklömnyi csalicsokrot. „Menj vissza és küldd az öregapád!”, láttuk el jó tanáccsal útravalóul.
Próbáltam gumihallal, lesúlyozott wobblerrel a fenéken halakat találni, de nem igazán jutottam el kapásig, egyedül a felszín közelében sikerült becsapni néhány kisebb balint. Azt elfelejtettem hozzátenni, hogy még sosem pergettem csónakból, és most vagyok másodszorra az élő Tiszán.
Telt-múlt az idő. Kapások helyett a vízi sportokat űző tehetős honfitársak kezdtek szaporodni, néha akkora hullámokat verve hajóikkal, hogy bizony, ha nem fordulunk szembe a csónakkal, könnyen borulás lehetett volna a vége. A nap perzselve sütött, árnyék nem nagyon akadt. Elhatároztuk, hogy másnap csak délután hatkor szállunk vízre.
Kicsit kikötöttünk, kipúdereztük magunkat, hogy újult erővel vághassunk neki az éjszakai csorgós pergetésnek. A szúnyogok imádtak (volna) minket, de számítottunk erre, hiszen hosszú ruhában, vastagon bekenve szúnyogirtóval szálltunk vízre. Nem is tudtak kárt tenni bennünk.
Dobáltam, füleltem, dobáltam, füleltem… 1-2 pukkanást hallottunk egész éjjel. Egy óra felé úgy döntöttünk, hogy inkább nyugovóra térünk, és kipihenjük a reggeli torna fáradalmait. Nekem ez annyira jól sikerült, hogy hatkor, mint egy csecsemő, úgy aludtam az anyósülésen, és hosszas kopogással lehetett csak felébreszteni. Irány a víz! Félálomban begyógyult szemekkel néztem, ahogy a nap lassan eléri a Tisza-parti fák koronáját és beragyogja a szőke folyót.
Ismét felmotoroztunk a tegnapi kezdőpontra, és nagy lelkesedéssel kezdtünk csorogni: 2-3 apró balin lett az eredmény. Pedig akkor nem olvashatták még Kiss Gábor ASP csaliról szóló cikkét, mégis egytől egyig ezt a speciálisan az ő számukra készített forgót akarták megenni. Ma korábban ébredtek a tehetősek is, és nincs is szebb annál, mint reggel végigszáguldani csutkagázzal a Tiszán Körétől Tiszafüredig, majd vissza. Rendben, úgysem akartunk sokáig maradni. Tervben van némi bevásárlás, és kis strandolás is, ezek következzenek akkor…
Felüdülés volt megmártózni a nagy melegben. Szundítottam is picit a napon, mielőtt az utolsó éjszakai bevetés elkezdődött volna. Egy nagy fűz árnyékában vártuk, hogy szűnjön a meleg. Mögöttünk a kikötőben egyre-másra rabolt a balin. Hogy jobban teljen az idő, arra gondoltam, kipenderítek egyet a növények alól.(ha valaki tudja mi a neve az első képeken látható úszó növénynek, kérem, írja meg!) Nem kellett sokáig dobálni, egy 30 centi körüli balingyerek nem tudott ellenállni a spinnernek, az odagyűlt nézők nem kis megelégedésére.
Végre elérkezett az indulás ideje! Kissé fáradtan, de töretlen lelkesedéssel vágtunk bele a számomra utolsó tiszai estébe. Most Köre felé vettük az irányt. Szépen csorogtunk dobástávra a parttól, folyamatosan bombáztam minden lehetséges zugot, ahol halat reméltem. Egyszer csak egy ezüst villám csapott le a csalira, ám néhány szabadulási kísérlet után már a szájába akasztottam a gripet.
A jó kilós balint megszabadítottam a nem éppen neki szánt horogtól, majd útjára engedtem.
Nem beszéltem még a „tesztelt” felszerelésről. A botnak egyetlen hibája van, az pedig az ára. Minden másban nagyon meggyőző volt számomra. A Stradic is egy tökéletes választás, gyorsan tudjuk vontatni vele a balinoknak szánt csalikat. A fék olyan, mint a többi Shimanóé: hibátlan. Igaz, nem nagyon volt rá szükség. Ami nem tetszett benne, hogy a nagyobb tömegű spinnerek esetében úgy éreztem, alig bírom tekerni.
Előbb szóba került a derült ég… ezt pillanatok alatt felhők váltották fel, az erős szél nagy hullámokat vert a lemenő nap fényében. Ha már itt vagyunk, megnézném a körei zsilipet is, úgysem láttam még. Nem kellett kétszer mondani Józsinak, mint valami idegenvezető úgy kalauzolt a számomra ismeretlen vízen. A hullámok hátán zötykölődve arra vettük az irányt. Megcsodáltam a létesítményt, dobáltunk még a kikötő bejáratánál is picit aztán az időjárásra való tekintettel beszüntettük az aznapi horgászatot.
Összegezném a két napot pár mondatban:
A víz hihetetlenül szép, de annyi volt a horgász, hogy az számomra riasztó, persze az sem elhanyagolandó tény, hogy pont az augusztus 20-át megelőző hétfőn és kedden voltam ott (bele sem merek gondolni, mi volt utána). Óriási élmény volt csónakból pergetni, rengeteg tapasztalatot szereztem. A vízi versenyzők miatt sokszor úgy éreztem, mindjárt borul a csónak, és oda a felszerelés… Nem fogtam sok halat, de legalább mi fogtunk néhányat. Igaz, a harcsától olyan messze voltam, mint Makó Jeruzsálemtől. Minden negatívum ellenére szívesen visszamennék bármikor.
Kecskés Viktor (victorcnr)
(Saját képek)
