Sokak által kedvelt tavunk mostanában meglehetősen háttérbe szorul a rablóhal horgászattal foglalkozó cikkekben. Újdonsült gárdonyi lakosként megpróbáltam a végére járni, mi maradt a régen legendás rablózó vízben egy lelkes pergető számára.
Mióta először találkoztam az öreg tóval rendszeresen visszajárok ide. Mindig is szerettem ezt a vidéket feleségemmel együtt, akivel imádjuk a vizet. Sokszor látogattunk ide, régebben csak fürdőzőként. Közben lelkes horgásszá váltam és mivel tavaly sikerült megvalósítanunk álmunkat és ideköltöztünk a tó mellé, azóta már inkább horgászszemmel járom a partot.
Ha azt mondom nyári hőség a Velencei-tavon, fényes nappal, enyhe szellő, ki-befutó csónakok, fenekező horgászok, napozó feleségek… az ember a felsorolásban nem talál kakukktojást. A képbe valahogy nem illik bele egy pergetőhorgász, így kicsit furán éreztem magam mikor nyáron először kimentem dobálni. Nem régen űzöm ezt a nemes sportot, hosszú volt a fogás nélküli tanulóidő, az országban sok frekventált helyre jártam, több-kevesebb sikerrel. Mikor először megpillantottam a Szúnyog-sziget nádfalait vagy a dinnyési mólókat, arra gondoltam, csodás csukatartó helyek, mi kell több, irány pergetni! Az első pár alkalom, bár hasznosnak bizonyult, hiszen fokozatosan kiismertem a víz adottságait, enyhén szólva eseménytelen volt, leszámítva azt a pár beszakadt kanalat… Azóta tudom, szerencsére a helyzet nem ilyen aggasztó, ha parti pergetésre adjuk a fejünket errefelé. Hangsúlyozom, hogy csak partról pergetek, bár így nagy valószínűséggel elesek a süllő megfogásától, ugyanis ők inkább a nyílt vízen találhatók meg.
Akkor hát irány a víz! A hely kiválasztásánál egyértelműnek tűnnek a csónakkikötők, illetve a nyílt, mélyebb vízrészek partközeli, mólókkal és nádfallal határolt részei. A megfelelő napszakkal kapcsolatban megoszlanak a vélemények, nálam ez nem kérdéses, többnyire délután és este érek rá.
A felszerelés: 3 méteres 10-30 g dobósúlyú, jobb minőségű pergetőbot (ez kellően érzékeny, ugyanakkor akár egy nagyobb kanál használatára is alkalmas); 40-es pergetőorsó jó fékkel; 14-es fonott zsinór; a körforgó villantókhoz és kanalakhoz kisebb csapágyas körforgó karabiner, a wobblerekhez omega kapocs; zsinórvágó. Hátitáskámban műcsalisdoboz, szák + szatyor a halnak (ha úgy döntünk, elvisszük); horogkiszabadító, bilincs, súlymérő, szúnyog-riasztó, fényképezőgép, engedély, üdítő. Persze ezek a dolgok mind teljesen feleslegesek, ha az emberben nincs elég kitartás.
Az alkalmasnak talált dobóhelyet megközelítve az első, ami szemünkbe ötlik, a fenekező horgászok sora. Ez helyi jellegzetesség. Miután én gyakorta a partszakasszal párhuzamosan, annak 1-2 méteres sávjában húzom hosszan, mélyen a kanalat vagy körforgót vigyáznom kell, hogy ne dobjak keresztbe a fenekezők zsinórján, és az esetleges partszéli dobás közbe ne fújja ki a partra a műcsalimat, ami nekikoppanva a kőnek lassan, de biztosan leamortizálódik... A pontos dobás kis gyakorlással megtanulható. Ha látják a sporttársak, hogy biztos kézzel dobunk, nem fognak szúrós szemmel nézni ránk. Annál kommunikatívabbak lesznek, ha kifogunk egy szép balint vagy csukát, tőlük pár méterre!
Csukát találhatunk a vízben, bár nem sokat. Régebben a nádasok ura volt őkelme, ma a sok kotrás miatt csökkent az állománya. Ősszel, kora télen sokan horgásznak rá úszós-csalihalas készséggel, a helyiek elmondása szerint alkalmasint akad is a horogra néhány 2 kiló körüli egyed. Pergetve véleményem szerint bármikor megfogható, feltéve, hogy nincs befagyva a tó (és nincs tilalom...). Errefelé állítólag a Mepps-ek a nyerők, szerintem ennek nincs akkora jelentősége, viszont egy mélyen, helyesen vezetett körforgó tényleg fogós lehet, biztosan megtetszik a csukának. Feltéve persze, hogy van ott egyáltalán csuka.
Egy kicsit részletesebben szeretnék írni a balinokról is. Mikor nemrégen csukapergetés közben először fogtam - valószínűleg a csodával határos módon véletlenül - balint, arra gondoltam, ez kell nekem! Biztos voltam benne, hogy ha rablás van, halat is fogok. Azóta rá kellett döbbenjek, hogy a helyzet ennél kicsit bonyolultabb, szinte művészet kifogni őket pergetve a tóból. Akinek ez gyorsan és hatékonyan megy, azonnal kalapomat emelem. A balin 1-3 kilós példányai a legtöbb mély részen megtalálhatók, sőt, elvileg ennél jóval nagyobbak is akadnak, bár nekem még nem volt szerencsém ilyenhez. Látványos rablásaik gyakorta terelik el a fenekezők figyelmét a kapásjelzőről, ellenfelük mégis ritkán akad. Én ez idáig nem láttam balinfogást pergetve, pedig gyakran járok. Az állomány több sporttársat is elbírna, de sebaj, jut is - marad is!
A hal kifogására véleményem szerint a legalkalmasabb a szélcsendes kora esti órák egyike. Szélben, a hullámzó vízen, soha nem volt kapásom sem. Tovább javítja esélyemet, ha a rablások nagy számban követik egymást. Ekkor a hosszú szakaszon vezetett wobbler, nagy eséllyel jelent táplálékot egy éppen megéhező balinnak. Balinra ugyanis hiába dobálok, ha nem éhes (nem rabol). A siker valószínűsége közel nulla, legalábbis én itt ezt tapasztaltam.
A halak jellemző mozgása és a helyi adottságok, a nyílt vízbe hosszan benyúló mólók miatt, az adott hal vadászterülete többnyire könnyen megközelíthető. A nyílt vízen a balin inkább vándorló mozgást végez (a halrajokat követi), rablásai pár méterre egymástól ismétlődnek. A mólókkal szegélyezett vízrészeken inkább adott territóriumon belül portyáz, azon belül bárhol felbukkanhat.
Ha megközelítettem a hal helyét, segítségképpen a rablások közötti körülbelüli időt mérem és a következő rablás (ha egyáltalán lesz ilyen…) közeledtével nem dobálok másfelé, hanem feszülten figyelek. Ha ugyanis sikerül elcsípnem azt a rablás utáni pár másodpercet, mikor a hal még a felszínen mozog, de nem sikerült egy halat sem elkapnia (vagy kicsúszott a szájából) és akkor húzom el a csalit előtte, szinte biztos, hogy rákap. Ezt a helyzetet sokszor az is jellemzi, hogy balinom nem csap fel a felszín fölé, csak a felszín alatt újra és újra szétrajzó apróhal rajt látom menekülés közben. Ilyenkor kell gyorsan felkínálni wobbleremet, melyet normál sebességgel közvetlenül a vízfelszín alatt húzok (süllyedő, illetve nagy lapáttal rendelkező úszó fahalaknál a bot spiccét magasan tartva), így bizonyosan megjön a kapás. A wobblernek az irodalom szerint kisméretűnek, hosszúkásnak, a napszaknak megfelelő színűnek (este erősebb színű, nappal szürkébb) kell lennie. Szerintem ennek nincs nagy jelentősége, egy nagyobb balin bármire rákap, ami halra emlékezteti, ha megfelelő időben bukkan fel előtte.
A csali azonnali, hatékony felkínálását elősegítendő (főleg fonott zsinór használata esetén), a csali vízre érésekor nem az orsót tekerem, hanem azonnal húzok a boton. Így a csalim előbb kezd „hallá válni” , lehetséges, hogy már ekkor kapásom lesz. Emellett mindig figyelek arra is, hogy a horogbeakasztó fül kifelé álljon, így kevesebb az esély, hogy elakad benne a zsinór, dobás közben. Még egy fontos dolog. A hal szájából a csalit nagyon óvatosan szabad kiszedni, mert egy kettes körüli balin már rettentő nagyokat dob magán, nagy eséllyel az alkarunkba mélyesztve a hármashorgot…
A fenti dolgok persze csak a bevezetőként szolgálhatnak a balinfogás művészetébe, de ha ezekre odafigyelünk, nagyban növelhetjük a fogás esélyét, és eredményesebbé tehetjük a balin horgászatát az alatt az 1-2 óra alatt, amíg kint vagyunk a vízen.
Remélem, szerény tapasztalataimmal hozzásegítettem még nálam is kezdőbb pergetőtársaimat a Velencei-tó jobb megismeréséhez.
További sikeres horgászatot kívánok minden kedves sporttársamnak!
