Eljött idén is a november, és míg én a folyón, a méret körüli süllőkkel küszködtem, addig Zsolt és Csaba cimboráim tisztes rendet vágtak a Félhalmi-holtág csukái és sügerei között. Alig akartam hinni a fülemnek: egy-egy alkalommal, amikor ketten csónakból horgásztak, pergetve 5-7 csukát fogtak, és hozzá mindig 3-4 gyönyörű sügeret. Csak az volt a gond, hogy rendes dolgozó emberek lévén, kizárólag hétvégén mentek horgászni, én pedig már majdnem "lekötött" ember vagyok, nálam a hétvége másról szól... Irigykedve olvastam hát az SMS-t, és hallgattam beszámolóikat. De azért csak leegyeztettünk egy közös pecát.
Szinte zsibogott a fejem, már annyira vágytam egy kiadós csukázásra. Beszereztem egy tuti kanalat, amivel nem enni, hanem etetni akartam a csukákat.
Nagyon nehezen jött el a szombat - úgy éreztem még pénteken is, hogy a hétfői nap erős markában vagyok... Dilemmában voltunk, mert csónakból horgásztak eredményesen barátaim, de csónakból pergetni, hárman? Hát, szóval nem az igazi! Még ha vigyázunk is, össze-össze koccanhatnak a botok, moroghatunk, egyszóval adódhat ok és helyzet a nézeteltérésekre.
De azt sem hagyhattuk figyelmen kívül, hogy a csónakból való horgászat Zsolt számára az egyedüli lehetőség, mert súlyos balesetből épült föl, és a járás nehezére esik, az orvos nem is nagyon javallta még. Úgy gondoltam, ha az első órában nem fogunk halat, vagy nem megy a csónakos trió, akkor kiszállok valahol, és én majd partról kergetem a csukákat. Magam sem gondoltam volna, hogy aznap minden annyira összejön, hogy... de ne vágjak a dolgok elejébe.
Megérkezésünket követően kissé lelombozott bennünket a látvány. A szép őszi idő, és persze friss pontytelepítés megtette hatását: a parton, a stégeken megannyi horgász áztatta a zsinórt, majd\' mindegyik potykát remélve. A kellemes szél, amely érkezésünkkor még csak a faleveleket simogatta, hamar erős és már-már zavaró erősségűre váltott, aminek persze sem mi, sem a fáktól elszakadni nem akaró színes, őszi levelek nem örültek. De azért nagy elánnal bepakoltunk a csónakba.
A karabinerekbe hurkolt csali, eleinte mindannyiónknál Orkla 6 centis támolygó kanál volt. Csabival még javában szereltünk, amikor Zsolt már leállt a stégre, hogy mielőtt kiáll a csónakkal a "dokkoló" elé, az esetlegesen közelben leledző csukákat horogra csábíthassa. Mire mi is a stégre vánszorogtunk, Zsolt halat akasztott! A kezdet tehát bíztató volt. A horgon remekül, bár nem kitartóan védekezett hala, amelyet egy fél fordulást - és nem felfordulást - követően, egy gyönyörű sügér képében meg is pillanthatunk.
A kis csíkos jól odavágott az Orklának, vesztére. Zsolt meg is bilincselte, hisz szabálysértést követett el: hivatalos villantó elleni erőszak kísérletének alapos gyanúja miatt indított ellene eljárást, előzetes megtartás mellett. A sügér valóban szép darabnak bizonyult, hát rögvest hárman szórtuk meg a fogás helyét villantóinkkal. Több érdeklő azonban nem akadt, így csónakba szálltunk, és behajóztunk a srácok által már többször eredményesen meghorgászott részekre. Egy sekély szakaszt kezdtünk vallatni, és alig dobtam vagy ötöt, amikor Csabinak zizzent a fékje, majd görbült a botja. Megakasztotta az első csukát! Jól húzott a hala, de Csaba volt az ügyesebb. Hamar a csónak mellé kormányozta.
A csuka jó méretes volt, és mivel mélyen akadt a horog, és erősen vérzett, így "előzetesbe" került ő is. Én még kopasz voltam, kezdtem is morgolódni: - hát valami nincs itt rendjén! Csalit váltottam!
Lecseréltem az Orklámat egy neonzöld, duplafarkú twisterre, mert a villantót két-három dobásonként megkellett tisztítanom a "salátától". Csabi egykedvűen dobált, válaszra sem méltatva nem éppen él nélküli megjegyzéseinket, persze ezek nem voltak komoly beszólások. No meg a rutin, hiszen mi neveltünk pergetőt belőle, hát most jól meg is kaptuk! Újabb csukát akasztott. Csak ügyes kezű ez a Csaba gyerek, óvatosan fárasztotta halát. Harcos volt ez is, szépen produkálta magát a víztetőn, azonban csak elfáradt, megcsendesedett és a cimbora egy jól begyakorolt, határozott mozdulattal már a csónakba is emelte.
Lecsorogtunk a nyári süllős helyre, hátha ott a sügerek, késztetést éreznek majd néhány műcsali megfogására. De sajnos senki nem jelentkezett itt sem. Na még egy dobás, gondoltam... Mintegy másfél méternyire, a náddal párhuzamosan vezettem a zöldet, a hínáros fölött.
Hirtelen akkora rávágásom volt, hogy majd kiszálltam a csónakból. A buta kis csuka kegyetlen nagyot odavágott. Rövid, ám annál élvezetesebb fárasztást követően - egy-két szaltó és csukafejes is bemutatásra került, gondolom pontozóbíróknak nézett bennünket - hamar elém került a csöppet sem jámbor csuka. Még a kiemelés közben is vágott magán egyet. Jól megdorgáltam, majd óvatosan tettem a csónak elé. A sekély vízben egy villanást láttunk, és már el is úszott a pórul járt csőrös. Sem hal, sem rávágás nem jelentkezett a csukám után, így hamarjában odébb álltunk. Megpróbáltunk jó néhány helyet, de mind hiába, így kissé csalódottan folytattuk a portyát. A legjobb részre igyekeztünk, ez pedig a holtág vége felé elhelyezkedő, ún. "nagy kanyar". Itt a legmélyebb a víz - egyes részein jóval 5 méter fölött van - és elég közel található a parti sekély részhez a medertörés. A srácok is innen vették ki a legszebbeket, meg a legtöbbet. Az első helyen semmit se fogtunk, lejjebb álltunk hát olyan jó 60 méternyit, majd ott. De semmi.
Gyönyörű őszi idő volt, sok pontyozó a parton és a stégeken de csuka, az sehol. Pedig ide még az erősen fújó szél sem vágott be, hát itt csak kéne valamit fogni... Próbálkoztam twisterrel, Orklával - eredmény nélkül. Minden mindegy alapon föltettem egy öreg (azt hiszem az első pecabotommal együtt kaptam apámtól, és annak pont 17 éve van már...), remekül domborított, Orkla-alkatú villantót. Ez a műcsali nagyon könnyű, dobásnál a szél néha belekapott, és a 20 méteres dobások már jónak számítottak. Magam sem hittem, hogy bármi is megfogná a nagyméretű - olyan 12 centis - kanalat, de talán az uccsó kísérletnél, a csónak előtt jó két méterrel, olyat odadörgölt valami, hogy a finom bot majd perecbe ugrott, fölvéve az áhított kifli alakot. Szabályszerűen megállt bennem az ütő, persze a 0,20-as zsinór minden erejével bevágtam. Igazából semmi kitörés, lassan de biztosan húzhattam magam felé, még föl is jött a víztetőre a kiló fölötti csuka, amikor gondolt egyet, és izomból elkezdett húzni, hál\' istennek nem a csónakot rögzítő madzagokat célozva. Nagyon megindult, mint egy lokomotív, élveztem a fárasztást, miközben Zsolt egy csendes "ez nem ér"-t mondott a bajsza alatt. Ez a csuka nem próbálkozott semmi extrával a nagy kirohanás után, se fejrázás, se ugrás, úgyhogy a megszelídült hal rövid úton bilincsre került.
Nem győztem betelni a szép hallal. Nagyobb, mint amit Csabi fogott. Zsoltnak még nem sikerült csukát fognia, kissé morcos is volt emiatt. Megmondta, megmutatta a "tutit", helyben és műcsaliban egyaránt, és mégse... Nagyon jó idő volt, a nap szinte sütött a novemberi nyárban, melegünk is volt a sok göncben, de folytattuk tovább a ragadozók keresését. Meghorgásztunk még néhány csábító helyet, eredmény nélkül. A stég felé vettük az irányt, és úgy határoztunk, hogy megvárjuk az alkonyt, hátha beüt a krach süllőfronton.
Jólesett kiszállni a csónakból az egész napos pergetés után, a deszkák alaposan le lettek ülve... Bő negyedórás rendezkedés, fotózás, testmozgás után visszaszállunk a vízi járműbe. Cél: a nyáron már jól bevált süllős pálya, ahol a délelőtti retúrom akadt. Próbálkoztunk is addig, amíg el nem jött az alkony, sőt, még azon túl is, hisz úgy találtuk, érdemes. Gyűrűztek a víztetőn a kishalak, hátha mozdulnak a süllők is...
Míg volt fény, a támolygót erőltettük, míg később a wobblerek és a twisterek kerültek a karabinerekbe. Élt a víz, de süllő az nem volt. Vagy mégis? Kisebb koppanás a twisterre, az egészen bent, a mederben, a fenéken húzott fehér, egyfarkú gumira. Mi volt ez? Gyorsan visszadobtam az előző helyre, lassú és óvatos vezetés után süllős koppintás! Bevágtam, és valami gyenge kis ellenállás után, egy kövest emeltem a csónakba. Így zártuk a napot.
