Az elmúlt napok nem sok sikert hoztak számomra a pergetésben. Barátommal gondoltuk, ha úgysem az eredmény számít, hát menjünk el egy szép helyre, ahol nincs nyüzsgés, horogfőzelék, és a szép késő őszi időben, gyönyörködve a tájban, egy romantikus kis fahalazást csaphatunk. Nem kellett sokat gondolkoznunk, szinte egyszerre vágtuk rá: Ipoly!
Az amúgy sem vidám sötétben ébredést, végleg megkeserítette a látvány az ablakon kitekintve. Szakadt az eső. Hiába ez november utolsó napján gyakran előfordul. Csak mi voltunk olyan buták, hogy hagytuk magunkat eddig elkényeztetni a novemberi meleggel. Mindegy. Egy horgásznak ilyenkor is a fronton a helye. Nem is csodálkoztam hát, hogy Boci barátom egy percet sem késve ott toporgott az esőben, a sötétben, a megbeszélt találkozóhelyen. Elhatároztuk, "csakazértis" odapörkölünk nekik! Az út is gyorsan fogyott, és csakhamar a vízparton találtuk magunkat. Az eső nem állt el, de a mellcsizma és az esőkabát úgyis tervbe volt véve, tehát: hajrá.
A tölgyesi duzzasztó alatt párszáz méterre kezdtünk neki és az volt a terv, hogy felfelé haladunk. Feltéve, ha valami nagyon fogós helybe nem botlunk. Hát sajnos nem így lett, ezért szépen lépegettünk felfelé, 15-20 dobásonként cserélgetve a csalikat. Csodálatos volt a kis folyó még ilyen rút időben is! Csend, nyugalom, ember sehol. Nem tudom miért, de aznap valahogy a twisterekben bíztam. Piciket tettem fel, nehogy a méret miatt bukjak el valami kis ragadozót. Nem nagyon hittünk a sikerben, mert tavaly ilyenkor is betliztünk. Megérkeztünk a duzzasztóhoz. Pár másodperc alatt felmértem a terepet és még mielőtt Boci léphetett volna, én a vízbe gázolva elfoglaltam a legjobb helyet. A szlovák oldalon, a műtárgy oldalánál kishalak mozogtak.
- Nem csodálkoznék, ha rablást is látnánk! - mondtam vígan.
És lám, hirtelen egy balinos fröccsenés! Már repült is a twinyó. A nyolcadik dobás után, kezdtem azt hinni, hogy elzavartuk őket, amikor végre a következő dobás beesésekor rákoppintott valami. Gyorsan bevágtam. Először a fenék felé húzta, aztán villámgyorsan megindult a sodrásban, de éreztem, hogy bár derekasan harcol, a méretei behatárolják erejét. Így is jó móka volt áthozni a másik oldalról és visszatartani, mikor kétszer is befordult, kihasználva az áramlás erejét. Tudtam, hogy egy 30 cm körüli balin-gyerek. Nagyon szeretem ezt az ezüstös huszárt. Olyan dinamikával úszik, mint semelyik más társa. Itt a gyors vízen meg különösen izmosak.
- Nőj nagyra! És el ne riaszd a többieket!
Bociban is felbuzgott az izgalom, látva a sikert. Tudtuk, ahol egy balin van, ott akad több is. Mondtam, hogy a beesőre jött, hát megpróbált feltenni egy úszó Rapalát.
Én bíztam a kis fehér szilikonban továbbra is. De nem volt igazam. Hiába dobtam újra és újra, nem volt több rávágásom. Felszóltam barátomnak, aki már fent állt a zsilip tetején, kérdőleg, mire így kiáltott: csécsé! (azaz csali-csere).
Lehet, hogy igaza van, gondoltam, mert a balinok ott voltak, szemben. Siettünk a cserével, ilyenkor minden perc drága. Egy TE-SD kerül fel, mert ez teljesen élethű és pontosan lehet vele dobni... már suhant is egyenesen a szemben lévő rácsok felé. Nem jó! A következőt meg kell próbálnom egy kicsit messzebb... Igen, így pontos! Mondom, hogy pontos! Már harcolt is az újabb jövevény, ezzel a felszereléssel meg különösen nagy élmény dolgozni. Szerettem volna nagyobbnak hinni, mint az előzőt, de a mérce nem hazudik: 30 cm. Egy fotó, és már rohant is friss vízért.
Szemem sarkából láttam, hogy Boci bosszúsan "csécsézett" és egy J-9 FT-t mutatott fel kacsintva, majd a középső pillér felé dobott. Szerintem ez egy kicsit drasztikusnak tűnt ilyen tiszta vízben, a balinoknak. Már éppen kezdtem lepancserozni magamban, amikor füttyentett. Kiléptem a mélyebb vízbe, hogy lássam mit művel. Igen, Ő is kikapott egyet. Sajnos ez is csak bandatag. 2:1 ide!
Erősítenem kellett! Ehelyett ő csalit cserélt, és újra fogott. Ezúttal egy TE-BR a találat okozója. Az áldozat pedig hasonló a többihez. Egyenlő. Csak nehogy leégjek! De csend lett. Úgy látszott sokat abajgattuk őket. Majd később.
A sikeren felbuzdulva elhatároztuk, hogy feljebb sétálunk a holtág felé, hátha becsukázunk arra. Jópár órát és kilométert átszűrtünk, de semmi. Az út visszafelé a duzzasztó mellett vitt el, tehát egyértelmű, volt hogy újra megszórjuk őket. Én, Boci FT-s sikerén okulva egy vad tengeri színt, egy M-7 Doradot akasztottam fel. Az első dobásnál koppintást éreztem, de üres maradt. A másodiknál ugyanott, de ez is üres. A harmadiknál szintén. Az nem lehet, hogy akadó, hisz a csali szinte el sem merült! Lassabban kell azt húzni! Igeeen! Így! A negyedikre már meglett. De utána már ezzel sem fogtam többet.
Úgy látszott a mai napon egy csali, egy hal, és az eredmény a "csécsézésen" múlott. Hát legyen! Egy extrém éjszakai szín: M-7 CG. És a tétel beigazolódott: rikító színek és csécsé, mert már a második dobásra megjön az újabb kisbalin. 4:2.
Előnyöm behozhatatlan lett, mert a közelből sikereimet figyelő és söreit hanyatt homlok hátrahagyó három spori, illetlen közelségből, három ágyúból szórta a wobblereket hal-lelőhelyem felé. Természetesen, fogni nem sikerül nekik, mert pontatlanok és zajosak voltak. Többször elakadtak és rángatták a cájgot. Bocival egymásra néztünk, és inkább odébbálltunk. Lejjebb három kulturált legyező-pergető sráccal találkoztunk, de nem volt semmilyük.
Aznap sokat mentünk még.
Mindenfelé kitaposott horgászhelyek: bottartó villa-fa, sörös doboz, kukoricás doboz, cigaretta csikk... bűntett ezen a vidéken!
Megnéztük még a tésai duzit is, aztán végigjártuk az alsó partokat a Tölgyes alatt, de kapásunk nem volt. Nem is baj. A mellcsizmám valamikor délben beázott, azóta vízben álltam. Mégis boldogan indultunk haza napnyugtakor, erről a csodás tájról, és hazafelé arról beszélgettünk, milyen jó víz volna, ha intenzíven telepítené egy vállalkozás és vigyáznának rá. Bár akkor a sok horgász is megjelenne, és talán akkor vesztené el örökre utolérhetetlen varázsát!
