„Az nem lehet igaz, hogy ne tudjunk pontyot fogni ezen a tavon!” Így fakadt ki Cibus a legutóbbi horgászatot követően. Valamiért elkerültek bennünket. Egy próbát azért megér… Lesz, ami lesz, próbáljunk meg túljárni az eszükön.
A hírek bíztatóak voltak. Csütörtökön egy tartálykocsival újabb lakók érkeztek a tóba. Ez jó jel. Az már nem, hogy napok óta senkinek sem sikerült pontyot fogni. A közelmúlt esőzéseire fogtuk a dolgot, bár sejtettük, többről lehet szó. Mindenesetre leszerveztünk egy szombati pecát. Cibus most, hogy kezét pihentesse, feederrel készült. Így legalább kiderülhetett, melyik módszer a nyerőbb a pontyok ellen. A hét második felében felmelegedés kezdődött. Hideg frontra meleg front. Mivel igen érzékenyen reagálok a frontváltozásokra, szenvedtem, mint a kivert kutya. A halak sem viselhetik jól az ilyen változásokat - gondoltam magamban, de hátha! A tervezett peca célkeresztjében a ponty lesz! - határoztuk el.
Kicsit félek a „direkt” pontyozástól, így arra gondoltam, keverek egy tartalmasabb keszegező keveréket, és ezzel etetek. A pontyok kedvéért ragasztott csontival is megszórom a területet, ne csalódjanak, ha megéheznek. A csemegét még előző nap elkészítettem. A kukoricapogácsára egy kevés folyékony aromát öntöttem, ezzel tettem illatosabbá-ízesebbé a keveréket. Mivel csak egy tavalyi szezont átvészelt VDE dévéres aroma volt a polcomon, ezt használtam.
A feláztatott masszával kevertem be az etetőanyagot, és egyszeri áttörés után eltettem a kaját is és magamat is holnapra. Este szokás szerint rápillantottam a „met.hu”-ra. Erős széllökések és 20 fokos, langyos idő várható. Bizakodva fúrtam a fejem a párnába. A hajnal már a vízparton talált bennünket. Cibus a feederbotot pillanatok alatt harcra kész állapotba helyezte, míg én (szokás szerint) egy órát is elpiszmogtam a szereléssel. Elsőnek egy tele antennás wagglerrel szerelt pontyos matchbotot élesítettem. Ezzel a nehezebb szerelékkel kezdtem meg a meder vallatását. Egy ismerős elmondta, hogy valahol húzódik egy törés a mederben, de nekem nem sikerült rátalálni. Dobáltam egy jó fél óráig jobbra, balra, egyre távolabb, de mindenütt a megszokott 1, 5 méteres vízoszlop fogadta az úszót. Vagy nem ott volt az a fránya törés, vagy csak nekem nem sikerül meglelni. Mindenesetre bejelöltem egy kényelmesen meghorgászható és megetethető távolságot, majd összeraktam két dévérező botot, más-más terhelésű úszóval.
A jól bevált „kihúzom a parton, és melléhúzom, megjelölöm, feltekerem” játékot eljátszva abban már biztos lehettem, hogy mindhárom bottal ugyanarra a távolságra fogok horgászni. Míg a botokkal szórakoztam, az előzőleg újra nedvesített kaja szépen megszívta magát vízzel. Ahogy áttoltam a rostán, finom illatára - vagy csak a mozgolódásra - felfigyelt az ügyeletes hattyú is. Miután beleúszott Cibus damiljába, partra totyogott. Elérkezett a tesztelés ideje! Egy gombócot dobtam az éhenkórásznak, amit az pillanatokon belül behabzsolt. A keverék hattyúra már biztosan beválik, de vajon a halak mit szólnak majd hozzá? Dezsőt -így neveztem el a madarat - arrébb tessékeltem, mert időközben úgy érezte, az egész dézsa az ő tulajdona. Nem szép egy fújtató-sziszegő hattyú, így a közelharc helyett egyre távolabb dobott etetőanyag gombócokkal igyekeztem a botjaimtól biztonságos távolságra juttatni a jómadarat.
A kész anyaghoz egy kevés kendert kevertem. Kukoricát is szerettem volna, de rájöttem, otthon maradt. Megdicsértem magam, hogy milyen ügyes vagyok, majd legyártottam az alapozó etetésre szánt „bombákat”. Időközben a Nap egyre magasabbra hágott, és a szemközti nádas fölé emelkedve beragyogta a vizet. Gyönyörű volt a látvány, de semmit sem láttam. Vakon csúzlizni pedig nem szerencsés. Amíg a Nap elhúzódott, legalább megragaszthattam a csontikat.
Erre sokkal több időm lett, mint terveztem, de végre elérkezett az alapozás ideje. Sikerült nagyon pontosan megsorozni a terepet, így várakozással telve vettem kézbe elsőként a legfinomabb pálcát. Az eresztéket egy arasszal a bemért mélységnél rövidebbre állítottam, hogy a kiszóródó szemcsékből falatozó halak közül tudjak csemegézni. Az elképzelés bevált, rögtön fogtam két szép, termetes dévért. Mi lesz itt? - gondoltam bizakodva. A vehemens roham azonban kezdett - a melegedéssel egyenes arányban - csökkenni. Itt az ideje a ragasztott csontinak! Kukoricaliszttel beporoztam a kezem, és szép sorban becsúzliztam a mozgáskorlátozott csontikat. Ha erre sem támad gusztusuk, akkor itt csak a frontbetörés lehet a tettes.
Egy darabig még a dévérekkel szórakoztam, de valahogy most nem volt az igazi. Iszonyúan finnyásan csipkedték a csalit. Sokszor éppen csak megtolták az úszót, és ha nem voltam résen, csalizhattam újra. Időközben feltámadt a szél is, ráadásul komisz, hideg fuvallat kerekedett. Ahogy erősödött a szél, egyre nehezebb lett a könnyű cejgot bedobni. Úgy döntöttem, hogy itt az ideje a „vadölőnek”!
A pontyos botot vettem kézbe, és bedobtam. A vastag antenna rikított a sötét, fodrozódó vízen. Komótosan tűrte a hullámok játékát, állt rendületlenül. A gond csupán az volt, hogy a kósza hullámokon kívül más nem kérte fel egy táncra. Megelégelve a tétlen várakozást, engedve gyomrom korgásának, úgy határoztam, itt az etetés ideje. Cibus sem kapott izomlázat a halakkal történő birkózásban, így szívesen csatlakozott. Egy kis disznósajt, kenyér, lilahagyma volt az ebédünk. (Nem tudom, hogy miért, de sokkal jobban esik a szabad ég alatt elköltött ebéd.) Belefeledkeztünk a falatozásba, és ebben a halak sem tudtak megzavarni, erre semmilyen kísérletet nem tettek.
Az úszóm bánatosan illegette magát, Cibus feedere pedig hajlott spiccel őrizte a vizet. A gyors ebédet egy kis sörrel öblítettük le, majd visszatértünk a halakhoz. A csalikat frissre cseréltük és vártunk tovább rendületlenül. Mindhiába. A pontyok nem akartak jelentkezni. Ez nem a mi napunk. Hogy mentsem, ami menthető, újra a keszegeket vettem üldözőbe. Időközben egy 12 grammos wagglerre váltottam, így a szél ellenében is könnyebben ment a dobás, és ezzel a cuccal a fenék közelében bóklászó halakra is nagyobb eséllyel pályázhattam.
Nem mondtam le a pontyokról, de már nem bíztam abban, hogy ma találkozunk. A Nap hiába erőlködött, a szél lehűtötte lelkesedését. Én is fázósan húztam össze a kabát nyakát, a szél mégis utat talált magának. Hát ez nem az én napom. Cibus is, amennyire csak lehetett, belebújt a horgászszék árnyékába. Az egyik fűzfa ágaiba egy fázós cserebogár csimpaszkodott. Görcsösen markolta a biztonságosnak vélt ágacskát, a szél lehűtötte nászra pezsdült vérét. Ilyenkor már javában tart a rajzásuk, de eddig csak elévétve találkoztam velük. Hiába, a változékony időjárás nekik sem kedvez.
A halak is olyanok, mint amilyen az időjárás. Szeszélyesek, kiszámíthatatlanok. Ebben az időben nekem sem lenne kedvem horgászokkal randevúzni.
Cibussal fázósan összenéztünk, és visszavonulót fújtunk. A mai meccset a pontyok nyerték. A haltartóban raboskodó keszegeket útjukra engedtük, majd amilyen gyorsan csak tudtuk, összekaptuk a felszerelést.
A napijegyet árusító kocsmába még beültünk egy kávéra, és a leadott állami jegy mellé begyűjtöttük a napi információkat. Ezen a napon senkinek sem sikerült lépre csalni ponty barátainkat. Sebaj, azért jó kis peca volt ez is. Természetesen nincs olyan kudarc, ami kedvünket szeghetné, így már ott elkezdtük tervezni a következő merényletet a pontyok ellen. Mi lesz, ha újra megtréfálnak bennünket? Semmi. Mi akkor is horgászunk egy jót.
