Zsolt - legújabb tuti kabalájával - a vadiúj Haldorádós sapkával a fején jött értem. Vele tartott Csaba is. Barátom szokatlanul magabiztos volt, bár bevallotta: " nagy merészség és rossz ómen a nem túl jó fogással kecsegtető zegernye időben pecázni menni, de meglássátok halat hoz majd az új fejfedő! Az sem kérdéses, hogyan avatom majd fel: az első halhoz jól hozzádörzsölöm, nehogy esetleg több hónapot kelljen várni, míg igazán horgászos, halszagú nem lesz..." Néztünk furán Zsoltra, de ráhagytuk. Ami azonban ezután következett, arra egyikőnk sem számított.
A Kettős-Körös mezőberényi szakaszára igyekeztünk, a település határában elterülő, hosszan kövezett partszakaszt akartuk megvallatni. A víz gyönyörű, bársonyos volt, ám néhány órás eredménytelen peca után, a közeli Hosszúfoki-csatornára indultunk mind a hárman.
A közös horgászat igen rosszul indult. A folyón, jó két órás dobálást, gyakorlatilag egyetlen rávágás nélkül sikerült megúszni mindenkinek. Így indultunk le a csatornára, minden mindegy alapon. Csukát reméltünk, hát erre is szereltünk. Én kitettem magamért: két botot is vittem - egy nagyon könnyű pergetőt, kicsi twisterrel szerelve és egy erősebb botot, azt meg Orklával "tűztem meg". Csaba és Zsolt szintén Orklát akasztott a karabinerbe, és elkezdtük a pergetést mindjárt a zsilipnél, a csatorna legelején. Hogy igazán rosszul folytatódjon a peca, Zsolt leakadt a féltett támolygóval, ahogy kell. Hiába való volt a sok trükközés, és a 17-es fonott, a tuskó jóval erősebbnek bizonyult a felszerelésnél, így az Orkla a vízben, míg Zsolt gyakorlatilag hoppon maradt. Az elszontyolodott társ, a bajsza alatt dörmögve csak annyit jegyzett meg, hogy ez ma nem az ő napja lesz...
A horgásztaktika a következő volt - mivel ezen a kisebb vízen elég szépen fogták a csukát pergetve is, kishallal is az előző hetekben, egy bizonyos szakaszon - el kell menni innen, még elérhető távolságba a kevésbé lehorgászott, kevésbé legyötört részre. Ez számunkra nem jelentett többet egy kiadós, bő fél órás sétánál. A csatorna vize tiszta, míg partja inkább szemetes volt. A gyengén áramló vízben kishalat én sehol nem láttam, ami nem sok jót jelentett. Mindegy, horgásztunk kitartóan, bár én magam megtört hittel, már-már hit nélkül. Egy ígéretes, nagyobb öbölben, ahol Zsolt leállt Csaba mellett táncoltatni a kanalat, egyszer csak felharsant a várva várt kiáltás: "Hohó!"
Fotógéppel a kezemben rohantam a srácok felé, csapot-papot és persze a botjaimat magam mögött hagyva, és néztem az elém táruló látványt. Zsolt kapaszkodott a botba rendesen, s tőle már nem is messze, olyan 6-8 méternyire megtört a csendes víztükör, azazhogy szinte felrobbant, és egy erős hátraszaltóval megmutatta magát a pettyes jószág, egy csuka, olyan másfélkilós, kettes formátumban. A támolygót megkívánó csőrös erősen védekezett, és - jaj! - bekövetkezett a legrosszabb: valami miatt a hal leakadt, még mielőtt produkcióját megörökíthettem volna.
Zsolt szentségelt, ez tényleg nem az ő napja... vagy mégis? Alig álltam vissza a szétszórt botjaim mellé, ismét kiáltás harsant a késő őszi délutánban, s a halfogás tényét még a felettünk húzó vadlibák is elviszik majd messzi tájakra, gondoltam én. Most kibiztosított géppel rohantam a görbülő botját tartó társam felé, és ejtettem egy-két képet.
Irányítottam a cimborát, hogy merre álljon, hogy nekem jó szögben legyen, amikor a lanyhán védekező hal először megmutatta magát - hármasra taksált csuka kavargott egyet fönn a csatorna tükrén, majd lomhán bukott a víz alá ismét. Trükkjeit tán a csata végére tartogatja, ezen morfondírozott Zsolt, és félhangosan én is ezen gondolkodtam.
Azonban a küzdelem véget ért hamar: a langós, sekély részen cimborám egyszerűen kicsúsztatta maga mellé a halat, majd egy jól begyakorolt tarkófogással felém is mutatta a csukát.
Gyönyörű hal, formás, egészséges, csak azt nem tudtuk, mi a csodáért volt benne lemerülve az aksi.... Csukáék nem ilyen lomhán szoktak küzdeni. A hal jóval túl a 60 centin, és szerintem a 2,5 kilón is, azonban mérleg sajna nem volt nálunk. Zsolt immár boldogan vigyorgott, még pózolt is nekem, majd valóban megejtette, amiről mesélt még a vízpartra kijövet. Az új sapka pillanatok alatt lekerült a fejéről, s jó alaposan bedörzsölte hal-, szóval csukanyálkával. Nevezzük pusztán rítusnak és ne ítéljük el őt ezért...
Fölvillanyozva és lelkesen szórtuk tovább a vizet, persze minden további eredmény nélkül. Mindegy, a sapka bizonyított. Hinni kell benne, és akkor működik!
Utóirat: Horgászcimborám aznap este fölhívott, és közölte, hogy én saccoltam jobban - a pontos konyhai mérlegen a hal 2,7 kilósnak bizonyult
